Tihanyi Rita
Gyermekagykontroll-oktató, pedagógus. Több mint 15 éve segítek gyerekeknek abban, hogy a gondolataik erejét a javukra fordítsák.
Bemutatkozás
A pályámat a Fóti Gyermekvárosban kezdtem. Onnan is hosszú út vezetett addig, ahol most tartok. Ott egyetlen hónap alatt meg kellett tanulnom, hogy a legfontosabb az: szeressem azokat, akiket tanítok. Minden poroszos módszer csődöt mond, mert a gyerekeket nem lehet becsapni: ösztönösen, láthatatlan antennáikkal érzik, ha valaki szereti őket.
Nevelni, példát mutatni csak és kizárólag saját magunkkal lehet. Szép a magyar nyelv: maga-tartással. Ahogyan tartom magam, ahogyan viselkedem. Hibáztam is, tudtam, csiszolni kell a pedagógiai módszereimen, a figyelmemen, időnként a hozzáállásomon is.
Sok minden érdekelt, így ezeket meg akartam tanulni, ki akartam próbálni. Voltam idegenvezető, tolmács (orosz nyelven), virágboltos (a szakmát is kitanultam), reklámértékesítő, dolgoztam a médiában (ezzel megvalósítva 10 éves koromban eltervezett célomat, miszerint tévébemondó leszek), egy könyvkiadóban kommunikációs vezető, de szereztem vendéglátós végzettséget is, hogy kipróbálhassam a vendéglátós életet is a Balaton-parton...és alig tudtak lebeszélni a jogi pályáról.
Érdekelt, kihívás volt, és akkor úgy gondoltam, az élet nagy kaland, meg kell tapasztalnom, meg tudom-e csinálni. És igen, mindig meg tudtam! Mindent, amit csak elterveztem, és ha volt hozzá kellő bátorságom, kitartásom. Ha tettem érte. Ám akkor, amikor nem voltam gyerekközegben, egy idő után úgy éreztem magam, mint egy utazó, aki körülnéz külföldön, megtekinti a nevezetességeket, a különlegességeket mind kipróbálja, de aztán nagyon erős honvágya támad. Haza akar menni. Így tértem haza oda, ahonnan elindultam: az oktatáshoz.
Pedagógus-továbbképzéseket is tartottam a Nemzeti Tehetség Központban, ahol tehetségazonosítással és -gondozással foglalkoztam, emellett a Műszaki Könyvkiadónál is lektoráltam nyelvtankönyveket. Jelenleg gyermekagykontroll-oktatóként és online magántanárként dolgozom.
Apám magyar-történelem-filozófia szakos középiskolai tanár volt, igazi apai – nevelői túlzó szigorral rendezett engem is életem útjára, és azokat is, akiket tanított. Hihetetlenül nagy tudású, tájékozott és ellentmondást nem ismerő ember volt. Sokat tanultam tőle, és zsigereimen keresztül éreztem, ahogy minden nevelési eszköz szinte belém ivódik. Nehéz volt ezeket felülírni, de muszáj volt. Ma már átlépem ezeket a késztetéseket, mert érzem, tudom, ez a világ már más, ezek a gyerekek teljesen mások. A XXI. század gyerekei.
Folyamatosan tanulok: tőlük is. Jó együtt, ha kell, benne vagyok a buliban, táncolok, hülyéskedek, mert hiszem, hogy a könnyedség, a nevetés, a „gyerekeskedés" nem tesz engem komolytalanná, legalábbis soha nem féltem ettől. Megjegyzem, tanulmányozom, milyen a zenéjük. Nem rohanok világgá a hangos zenétől, de tudom, mikor kell halkan hallgatni velük együtt. A humor fontos, sokszor nélkülözhetetlen kelléke a tanítási és tanulási folyamatnak is. Nélkülözhetetlen kelléke lett az életemnek. Nem zavar, ha saját nyelvükön szólítanak meg, de figyelmeztetem őket, hogy mindent a maga helyén és idejében. Ezt meg ők tanulják tőlem.
Őszintén szólva most is úgy élem meg az életem pillanatait, mint egy fantasztikus kalandot. Néha mosolyogva, néha nevetve, néha sírva, elesem, megütöm magam, felállok. Mint a gyerekek.
Miért és hogyan ismerkedtem meg az agykontrollal?
14 éves, nyolcadikos voltam, amikor a gyakorlati óránkon (ma technika néven ismert) kötni tanultunk. Vittem az iskolába fonalat, kötőtűket annak rendje-módja szerint a tanárnő kérését teljesítve. Próbálkoztam én, ahogyan mondta, hurkoltam, ide dugtam az egyik kötőtű végét, majd a másikat oda, de nem jött össze, gordiuszi csomókat produkáltam. A tanárnő egy ideig szánt rám figyelmet, aztán elfogyott a türelme és odavetette: – Hagyd a fenébe, te az életben nem fogsz megtanulni kötni!
Azt hiszem, én akkor nagyon megbántódtam. Rosszul esett, hogy rólam – az amúgy kétballábas, kétbalkezes kislánynak titulált tizenévesről – még egy tanár is ilyet mond. Lenyeltem a kibuggyanni készülő könnyeimet, és akkor, abban a pillanatban eldöntöttem: ha egyszer nekem gyerekem lesz, akkor az első kis pulóverét (nem is sálat vagy sapkát, hanem rögtön pulóvert) én fogom saját kezűleg megkötni.
Elég fiatal voltam, amikor megszületett a kisfiam. Nem feledkeztem meg a fogadalmamról, a magamnak tett ígéretemről. Amikor várandós lettem, elmentem a könyvesboltba, és vettem magamnak egy nagy könyvet, amelynek a címe Kötés- és horgolásiskola volt. Tele volt képekkel, és minden kép alatt magyarázattal. Én ebből a könyvből tanultam meg kötni, és részben horgolni is. Megkötöttem a kisfiamnak a pulóvert. Aztán magamnak, a páromnak, a lányomnak is.
Nem csak kötni tanultam meg, hanem azt is, hogy ha erős az elhatározásom, hitem, és ha a célom megvalósulásában töretlenül hiszek, akkor azt minden körülmények között képes vagyok teljesíteni.
Képes vagyok… Ma már tudom, mennyire fontos két szó ez.
Nehéz életszakaszomban hallottam az agykontrollról, és amikor először olvastam róla, eszembe jutott a kötéstanulással kapcsolatos történetem. Hogy mennyire sokat számított a pozitív gondolatom, elvárásom – magamtól. Változtatni akartam, javítani az életemen. Nem csak a kíváncsiság vitt a tanfolyamra télvíz idején, amikor a rádió is azt szajkózta, jégpáncélban az ország. Éreztem, hogy ez fontos mérföldkő lesz. Első hétvégén a jeges utakon 200 km-t autóztam, hogy Budapesten elvégezhessem a tréninget, és életem egyik legmeghatározóbb élményében volt részem. Tudom, hogy akkor úgy jutottam haza egyetlen karcolás nélkül, hogy megtanultam, mi a programozás, vizualizálás, és ez azóta is számtalan sikert hozott nekem.
Szeretne többet megtudni?
Jelentkezzen a tanfolyamra, vagy keressen bármilyen kérdéssel!